Sokkoló, valós (!) történet egy magyar pszichiátrián dolgozó nővértől

Érdemes-e egészségügyi dolgozóként elvonatkoztatni a valóságtól?

PILLANATKÉP

Körmök alá száradt, feketés csík… csecsemő vére az anya körmei alatt. Ő a patakzó vízzuhatag alatt áll; meg sem rezzen, amikor remegő kezemben megcsúszik a kefe és vöröslő csíkot hagy a törékenynek tűnő, karcsú ujjakon. Rám is jut rendesen a zuhanyból áradó vízből; most az egyszer nem bánom. Az arcomra hulló cseppek közt elbújnak a könnyeim; azt játszom, hogy kemény vagyok, közönyt hazudok, próbálok objektív maradni. Arcom mozdulatlan, ajkam néma, csupán a torkom próbálgatja a szavakat, de nincs hangom, hát intek: készen vagyunk.

Immár tiszta a test, a kéz, a körmök, nem látszik semmi sem az éjszaka borzalmából. A hófehér párnán sötét, nedvesen csapzott haj terül szét, a lehunyt pillák alatt árnyék. A takaró felett két kéz pihen, két kéz mely egykor szelíden ringatott.

Az anamnézis egyértelmű tárgyilagossággal tárja fel a tragédiát, a részvétlen szavak nem nyújtanak vigaszt, csak magyarázatot. A vérnyomás alacsony, a pulzus szintén. Alszik. Nyugodtan, mozdulatlan.
Ki tudja hány ampullányi nyugtató, altató kavarog vérében, hamis álmot csalva, pár órányi feledést lopva Neki az időből?!

Nővér

Én.

Hisz én nyomtam bele a koktélt, orvosi utasításra, és az is én leszek, aki asszisztálok majd az ébredésnél. Az én hangom vezeti vissza a mi valóságunkba, az én arcom, az én szemem válaszol majd a kérdésére; megtörtént-e vagy csak álmodta.

És az én ölembe borult a feje, mikor zokogott, és az én kezem tévedt a fejére öntudatlan. Ahogy anyám csitította lelkem fájdalmát hajdan, úgy ringattam, és könnyeimet nyelve kérdeztem magamtól némán: ki vagyok én, hogy ítélek felette?

SOKK
Kettészakadtam. Szűkölve sírt bennem az ember, aki nem érti, hogyan, miként fordulhatott egy anya a gyermeke ellen. Közben halkan suttogott bent egy hang: lehetnél te magad is a helyében.

Ez a gyermekágyi pszichózis. Rémálommal vetekedő valóság, perzselő bélyeg egy asszony homlokán. Tudtam, hogy előbb a megértést színlelő világgal fog találkozni, de később értetlen és dühös emberekkel, családtagokkal; egykor volt apával és nagyszülőkkel. Kinyújtott ujjakkal, vádló pillantásokkal, a saját tükörképével. Azzal, hogy számára nincs és nem is lesz sohasem feloldozás. Sem másoktól, sem önmagától önmagának. Mert ez egy ilyen világ.

Este egyedül kuporogtam a zuhany alatt a nővérszállón. Forró víz zubogott rám és amilyen picikére csak tudtam, összehúztam magam, mintha ezzel megtagadhatnám a fájdalmam. Térdemet ölelve bámultam ringatózva, de most az egyszer nem hozott megnyugvást. Nincs az a vízmennyiség, mely kimosná belőlem az asszony emlékét, tétova ujjának rebbenését a fényképen mosolygó gyermekarcon.

A tapintható fájdalmat.

ELVONATKOZTATNI?
Nekünk, ápolónőknek azt tanítják, hogy meg kell tanulnunk távolságot tartani; az objektivitás megőrzése a professzionális betegellátás alapja. Hogy ez mennyire nehéz, arra a fenti eset a példa, amit kezdő nővér koromban éltem át. 1993-ban az iskolapadból kiesve pszichiátriai osztályon kezdtem dolgozni. Akkor és ott tanultam meg azt, amire sem az iskola, sem a gyakorlati évek nem készíthetnek fel. A szavak és esettanulmányok pusztán szavak és esettanulmányok. Elvonatkoztatnak az embertől.

És ez – objektivitás ide vagy oda- nagy hiba; valószínűleg minden, az egészségügyi rendszer visszásságaival kapcsolatosan felmerülő probléma eredője.

$ߣ szasz

Kedves Olvasónk!

Ha értesülni szeretnél az oldalunk új híreiről, akkor húzd az egeret a Facebook oldalon a “Követed” gombra és pipáld ki a Megjelenités elsőként, hogy megjelenjünk a hírfolyamban.KATTINTS IDE!

Ha tetszett a cikk, megköszönöm, ha megosztod. Tovább olvasva tekintsd meg a bejegyzés alatti cikk ajánlót, hátha találsz ott is valamit, ami felkelti a figyelmed!

$ Lajkolj minket

Posted in Felháboritó.